A "normális" emberek miért járnak pszichológushoz?

Jó lenne most azt írni, hogy sarkítottan fogalmazva szégyen - de sajnos szó sincs róla. Ez kérlek szépen, a nagy magyar valóság - bár ez eléggé nemzetfüggetlen... Pszichológushoz menni még most is ciki.

Hogy miért?

Azért, mert nem része a kultúránknak. (Ez az én személyes véleményem.) Hiszen kicsi gyerekként megtanuljuk, hogy ha belázasodunk, akkor el kell menni a doktor bácsihoz. Vagy, ha anyának fáj a foga, akkor szintúgy elmegy orvoshoz. De ha anya és apa állandóan üvöltöznek egymással, és ettől mindketten kivannak, akkor eszükbe sem jut segítséget kérni. Miért is kellene? Nem betegek...

A felnőtt ember meg legyen annyira felnőtt, hogy megoldja a maga problémáit házon belül. Esetleg, ha nagyon nem megy, akkor anya elsírja a bánatát a barátnőjének vagy a szomszédnak. Akik nyilván a hümmögésen és az együttérzésen kívül nem tudnak segíteni semmivel. Bár kétségtelen, hogy anya jobb helyzetben lesz, mert legalább kibeszéli a szívfájdalmát. Ellentétben apával, aki talán két korsó sör között megemlíti a haveroknak, hogy kibírhatatlan az asszony. Aztán el is van intézve az egész.

Az egyik opció, hogy idővel elválnak, a másik meg, hogy kutya-macska viszonyban leélik az életüket. A harmadik lehet(ne), hogy segítséget kérnek. De nem kérnek, mert az a bevett szokás, hogy a lelki sebek nem számítanak. Meg amúgy is begyógyítja azokat az idő. Sajnos ez oltári nagy tévhit. Rosszabb esetben a lelki sebek idővel fizikai tüneteket produkálnak. "Jobb esetben" meg csak hosszú boldogtalan évek várnak ránk. 

Sokkal egyszerűbb lenne egyenes gerinccel, felemelt fejjel kijelenteni, hogy: "Az van, hogy összecsaptak a fejem felett a hullámok. És nem azért keresek meg egy szakembert, mert egyedül nem tudnám összekaparni magam, hanem mert bevállalom/felismerem/elfogadom, hogy segítséggel könnyebb."  

Például így:

„Másfél éven belül ápoltam és temettem el az anyukámat, házasodtam meg, államvizsgáztam le, és indítottam be egy vállalkozást. Sajnos olyan erőltetett menet volt ez, hogy nem volt időm feldolgozni, megélni a velem történteket. Valószínűleg idővel helyreállt volna magától is, de így sokkal gyorsabban és hatékonyabban kapták vissza a szeretteim a lelkileg kiegyensúlyozott Lillát. És én is magamat." (Petrás Lilla)

És tudod, még az sem kell, hogy valami oltári nagy trauma érjen. Elég lehet az is, hogy ki kell szakadni a megszokott burokból:

„24 évesen, mikor végre elköltöztem otthonról, leesett, hogy elszakadni és felnőni ennél sokkal több. A szüleim élete nem lehetett nekem száz százalékos minta. A zárt, szabályokkal teli burok után - amiben felnőttem - pofán csapott a valóság. A szabadság. A lét elviselhetetlen könnyűsége. Tudjuk, mi. Bepánikoltam. A terápia sokat segített ebből kilendíteni, de ez csak egy hosszú útnak a kezdete volt." (Nyiri Zsuzsi)

Mindemellett fontos lenne megérteni, hogy a pszichológus nem adja a szádba a megoldásokat. Nem dönt helyetted, és nem is mondja meg a tutit. Vagy, ha igen, akkor nem jó helyen jársz. A jó pszichológus nem ad konkrét tanácsokat. A tőle telhető legjobb tudásával megfogja a kezed (képletesen), és elindul veled az úton. Elvisz olyan helyekre és olyan mélységekbe, ahová egyedül nem mernél belépni. Vagy talán nem is tudnál. Vagy, ha mégis, akkor benneragadnál - például egy szakítás után:

„Azért fordultam szakemberhez, mert egy hosszú kapcsolat végének lezárásában nem volt partner a másik fél, nem szolgált elegendő magyarázattal. A kapcsolat megértése, lezárása és elengedése volt a cél."

Ha jól belegondolsz, maga a pszichológus nem félelmetes. Az ismeretlen az, ami ijesztő. Pont ezért nem véletlen a Terápia című sorozat sikere, ami pont az tárja eléd, amitől rettegsz. Megmutatja, hogy milyen ülni egy rendelőben és kiteregetni a szennyest egy vadidegennek. A végén még az is kiderülhet, hogy könnyebb, mint elsőre hinnéd.

Forrás: she.hu